Üveggyártás Parádsasváron

A civilizáció fejlődésével egyetemesen fejlődött az üveggyártás kultúrája is. A mai korban elképzelhetetlen az élet üvegből készült termékek nélkül: fontossági sorrendben az üveg a második a vas- illetve acélgyártmányok után.

Nem közismert szakma az üveggyártás, a kvarc, a szóda és a mészkő magas hőmérsékleten történő összeolvasztása. Az így keletkezett olvadékot a kemencéből kivéve képlékeny alakítással formálják használati tárggyá.

Az üvegipar kezdetére visszatekintve: az ókori Egyiptomban találták meg az első, olvasztással készült üvegtárgyat. Az üveg előállítása nagyon energiaigényes, 1300-1400 fokon lehet előállítani az üvegolvadékot. Egy kilogramm üveg előállításához körülbelül 130-140 ezer kalóriaérték kell. Az ókori és a középkori tüzeléstechnika fejlettsége nem biztosította, hogy rövid idő alatt üvegolvadékot termeljenek, 3-4 napig kellett fűteni a kemencének nevezett berendezést, hogy 2-300 kilogramm, viszonylag elfogadható minőségű olvadék álljon rendelkezésre. Ezért az ókortól egészen a középkor végéig nem tudott úgy elterjedni az üvegből készült tárgyak használata, hogy az kiszolgálhatta volna a korabeli civilizációt. Az üveggyártás fellendült az ókori Rómában, de még csak kis mennyiségű, egyedi termékeket gyártottak.

Az 1800-as évek közepén August Friedrich Siemens olyan kemencét konstruált, amelyben az üvegolvadék előállításának ideje 8-12 órára csökkent. Ezzel szakaszos üzemű tégelykemencéket és folyamatosan üzemelő kemencéket is lehetett működtetni. A találmánynak óriási jelentősége volt. Elkezdődött a síküvegek és palackok tömeggyártása.

××××××××××××

Az immár 305 esztendős múltra visszatekintő parádi üveggyártásnak aligha akad párja Magyarországon. A Parádi Üveggyár őse eredetileg a mai Parádóhuta helyén volt, amelyet II. Rákóczi Ferenc fejedelem állítatott fel 1708-ban. A gyár eleinte fagáz tüzeléssel üzemelt, és amint az erdő elfogyott körülötte, tovább „vándorolt”. Az akkori gazdasági számítások alapján kifizetődőbb volt az üzemet áttelepíteni, mint a tüzeléshez szükséges fát odaszállítani. Így került ezután az üzem Szuhahutára, Ötházhutára és Fiskálihutára is, majd végleges helyére: Parádsasvárra. Ez minden valószínűség szerint azért történt így, mert II. Rákóczi Ferenc tulajdona volt az erdőbirtok, amire a gyárat építették.

Az erdő jelenléte mellett az üveghuta felállításának még két fontos tényezője volt. Az egyik a huta közelében lévő Gilice-völgyben bányászott üvegipari nyersanyag, a kvarchomok, régi nevén a „bókasó.” Másik pedig a híres parádi víz, azaz a csevice – ugyanis az volt a kifizető és jó üzlet, ha a forrás napi 2000 literes hozamát a helyben gyártott üvegekben szállítják el és árusítják. Így az üveggyár az első időkben fő súlyt ezen üvegek gyártására fordította.

A hajdani Rákóczi-birtok több tulajdonos kezén ment át. A gyár elődjének további tulajdonosa Grassalkovics herceg volt, majd azt a báró Orczy család követte. Tőlük Kaan Henrik Sámuel és Szitányi Ulman Móric vette haszonbérbe. Ezután gróf Károlyi György vásárolta meg az üveggyárat. Hitbizományt alapított, melynek haszonélvezője a fia, Gyula és unokája, Mihály voltak. A Károlyiak más birtokon is rendelkeztek üveghutával, s ápolták az üveggyártás hagyományait. Károlyi Mihály például komolyan fejlesztette a gyárat: kádkemencét és széngenerátort állíttatott fel, így megszűnt a költséges fa felhalmozása. Az üzem ekkor elsősorban gyógyszeres üvegek készítésével foglalkozott, de gyártott díszedényeket is.

1895-ben a közvetlen tüzelésű üveggyárak között a legnagyobb magyarországi üzemként emlegették a gyárat három közönséges és egy táblanyújtó kemencéjével, melyekben 27 tégely működött és mindegyikük 140 kg ömlesztett üveg befogadására volt alkalmas.

A gyár 1923-ban leégett. Új bérlők érkeztek Málnapatakról. Kuchinka István üveggyáros és társai, akik hozzákezdtek az üzem újjáépítéséhez. Lényeges bővítés következett. Megjelentek a Siebert rendszerű regeneratív kemencék tizennégy illetve tizenkét olvasztó tégellyel, ugyanakkor már üzemelt egy Saxonia kádkemence is.

A második világháború egy időre megszüntette a külföldi megrendeléseket, de a gyár termelése nem csökkent, sőt, ha lehet, még szebb eredményeket ért el. Parádot már úgy emlegették, hogy készítményei a legfejlettebb kultúrával bíró külföldi üzemekkel is felvehetik a versenyt.

A II. világháború pusztításai nem érték közvetlenül a gyárat, mert minden jelentősebb kár nélkül vészelte át a háború viharait, azonban az ezt követő időszak igen válságos volt. Több mint kétszáz év után felmerült a gyár hátrányos telepítési adottsága, a vasút távolsága, amelyből kifolyólag költséges a nyersanyag és a készáru szállítása. A gyár működését 1948. október 10-én beszüntették. Szerencsére ez az állapot nem tartott soká. Az ország piaci helyzetének változása, az export növekedése és a belső kereslet jelentkezése a sasvári gyár újbóli üzembe helyezését indokolta. 1951-ben megszületett a döntés: a gyárat újra be kell üzemelni.

1961-ben a sikeres ólomkristály kísérletek eredményeképpen már megindul a kehelyszériák és díszműáruk sorozatgyártása és ezzel egy időben azok nyugati exportja. A gyár specialitása a színes ólomkristály díszüveg, amely hámozott díszítéssel igen közkedvelt. A színes hutakész dísztárgyak is megjelentek a termelési skálán. A tálak, virágkosarak, hamutartók kedvelt darabjai lettek a modern lakásoknak. A 70-es évek aztán szinte csúcsra vitték a nagy múltú gyárat. A csiszolt kehelyszériák, palackok, vázák, bombonierek, dohányzókészletek többféle fazonban és mindig művészi díszítéssel kerültek forgalomba…

××××××××××××

Nem tisztünk megítélni, hogy a parádsasvári üveggyár, a Parád Kristály Manufaktúra miért került felszámolás alá a második évezred elején. Tény: az egykori üzemből mára gyakorlatilag csak romok maradtak. A helybéli költő, Juhász Pál így ír erről:

Szinte nem telik el úgy egy nap, hogy ne találkozzak turistákkal, akik a gyár után érdeklődnek. Sokan csendesen megkönnyezik, még sokan felháborodva kérdezik, hogy miért kellett kétszázötven dolgozó és a falu világhírű értékét tönkretenni. A gyár épületét 2008-ban kezdték elbontani.

Az üveggyár előtt ültem,

Néztem, hogy hullik szét.

Sorsába beletörődtem,

Emlékét elfújja a szél.”

Mi a magunk részéről csak annyit ígérhetünk, hogy ezt az emléket, a parádsasvári üveggyártás emlékét nem eresztjük szélnek. A hagyomány él.

(Köszönet a segítségért Dudellai Ildikónak és Juhász Pálnak)